2020, én így szeretlek!

Az évértékelő sorozatom készítése során magam is számos közismert emberrel beszélgettem erről a témáról, s közben persze gondolkodtam a saját évemen is.

Azokkal értek egyet, akik szerint nemhogy ezt az évet, de tulajdonképpen annak egyetlen pillanatát sem kell elfelejtenünk. Hiszen minden jó és kevésbé jó, ami történik velünk, nem lehet véletlen és az épülésünkre szolgál, ha tudunk kezdeni vele valamit. Hogy mit? Hát, előszöris, elfogadjuk. Aztán megpróbálhatjuk a hasznunkra fordítani. S ha ügyesek vagyunk, akkor még akár örülhetünk is annak, hogy így alakult. Szerintem ez sokkal jobb, mintha szomorkodnánk, dühöngenénk, panaszkodnánk vagy esetleg másokat hibáztatnánk.

Nem elfelejteni kell tehát ezt az évet, hanem jól megjegyezni és adott esetben – mint például most – megemlékezni minden egyes fontos pillanatáról. Senkinek nem volt könnyű, de akár magamba nézek, akár másokra figyelek, mindig ugyanoda jutok: az én 2020-as egyenlegem minden hullámvölgy ellenére (mert azért az is volt, ahogy mindenkinek), egyértelműen pozitív. (És nagyon halkan hozzáteszem: remélem, hogy ezt a hátralévő pár hét sem írja felül…) Mivel a járvány minket (egyelőre?) sem egészségügyileg, sem anyagilag nem érintett túlságosan rosszul, azt gondolom, összességében egyáltalán nincs okom panaszra.

Természetesen a bezártságnak, a korlátozásoknak, a maszknak, a távolságtartásnak, a családi, baráti, kapcsolatok átalakulásának, a közösségi és/vagy kulturális események és élmények elmaradásának én sem örültem, sőt; de annak viszont nagyon, hogy végre rengeteg időt tölthettem együtt a családommal, a férjemmel, aki korábban sokat utazott, a gyerekeimmel, akiket rendszerint este láttam viszont. És ez még akkor is örömet jelentett, ha néha idegtépően nehéz volt minden családtagom szükségleteit (lehetőleg egyszerre és azonnal) kielégíteni és közben magamat (és az eszemet) sem teljesen elveszíteni. De egy jól kialakított napirenddel, önállóságra szoktatott három iskolás gyerekkel és eleve home office-ban végzett munkával, egy kezdetben türelmetlen, de a helyzetbe egyre inkább belejövő (törődő?) férjjel, no meg rengeteg szabadban (a kertben és a pilisi erdőkben) töltött idővel ez azért nem is volt olyan nehéz. A tavaszi karantén sok-sok váratlan helyzetét szerettem volna sokkal türelmesebben és empatikusabban megoldani, de még több pillanatát véstem örökre szívembe és nem cserélném el senkivel. Ahogy nem adnám semmiért az éppen jól időzített (és a járvány szempontjából szerencsésen megúszott) erdélyi utazásunkat (én onnan származom) és a nyár végi horvátországi kempingezésünket meg az őszi eleji balatoni kempingezéseket sem. Vagy az Ausztriában élő barátnőm családjával félúton, azaz a Balatonon töltött hosszú hétvégét sem. És persze a rengeteg őszi színházi előadást, ami utólag és előre pótolta az elmaradt kultúrfogyasztást. Hálás vagyok, hogy a járvány két hulláma között megannyi lehetőségünk volt feltöltődni, minden szempontból.

Az egyetlen nagyobb veszteség vagy lemondás, a férjem munkája kapcsán tervezett amerikai utazásunk (kiköltözésünk) bizonytalanná válása, majd határozatlan időre történő elhalasztása volt. Évek óta mehetnénk és én évek óta próbálom magam ráhangolni, hogy egy-két évet az életemből (és persze a családoméból) arra szánjak, hogy férjemet elkísérjük oda, ahova munkája jó ideje elszólítja és ahova én egyébként nem igazán vágyom (bár tudom, hogy bizonyára sok izgalmas kaland vár ránk ott is). Tavaly végül rászántam magam, hogy menjünk és el is kezdtünk tervezgetni; a gyerekeket, majd a környezetünket felkészíteni a nagy utazásra, és már a lakásunkat is meghirdettük, mire kiderült: nyakunkon a járvány, sztornó minden. Akkor még úgy tűnt, van esély arra, hogy nyár eleje helyett nyár végén utazzunk, de aztán kiderült, hogy az sem fog menni. (És azóta sem tudjuk, mikor fog; legkorábban 2021 januárban vehetjük elő újra egyáltalán a kérdést.) Amikor végleg eldőlt, hogy idén biztosan nem mehetünk, én tulajdonképpen megkönnyebbültem, mert számomra a legrosszabb messze nem az utazás elmaradása volt, hanem a félévig tartó bizonytalanság.

Utólag visszatekintve, egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, és erre számos okot fel tudok sorolni, úgy a magán-, mint a szakmai életemből. Például a gyerekeink még egy, iskolai életük szempontjából fontos évet töltenek itthon (van, aki most ment suliba és van, aki felvételire készül), és pár hónapnyi  töprengés után én is megtaláltam, mivel is foglalkozzak a váratlanul ölembe pottyant, immár ajándéknak felfogott egy évben.

A blogolást még a tavaszi járvány első heteiben elkezdtem és rengeteg örömet szereztem vele magamnak (és persze remélem, hogy másoknak is). Nemrég pedig saját blogra költöztem, így még szabadabbnak érzem magam az írás terén, nagy lendülettel dolgozom rajta. Újságírói munkáim mennyisége változó, viszont írhatnékomat és ezzel kapcsolatos ötleteimet így legalább mindig van hova terelni. És bár még nem tudom, nekünk mit hoz a jövő év, az első felére egyelőre lelkesen szövögetem írással kapcsolatos terveimet.

És utolsó gondolatként: ahogy az tavaszi karantén alatt sikerült egy korábbinál sokkal lassabb tempójú, belefelé fordulósabb húsvéti böjtöt végigélni, úgy tervezem ezt most az adventban is. Az írás (és az olvasás) sok időt elvesz, de közben mégis jut belőle a családomra, magamra és mindarra, amit számomra az advent és a karácsony jelent.

Antal-Ferencz Ildikó

Ildi további írásait ITT és ITT találjátok meg.