2020 OLASZORSZÁGBAN 

Február 21-én, péntek reggel érkezett a hír, hogy Milánótól nem messze azonosították az egyes számú Covid beteget. Ez a tény nemcsak az évünket, az egész életünket megváltoztatta. Emlékszem, ültem a gépem előtt az irodában, és nagy szorongás fogott el. Azon a hétvégén elmentünk a férjem szüleihez vidékre, ott olyan sok élelmiszert vásároltunk, mint annak idején anyukámmal 2001. szeptember 11-én.

Egy hétvége alatt az esetek száma több százra emelkedett, pár nap alatt többezerre. Mindennap gyomorgörccsel vártuk a katasztrófavédelem félhatos sajtótájékoztatóját az új számokról. Ahogy az esetek száma nőtt, az ismerősöket is elérte a baj. Az egyik kollégám egy hét alatt veszítette el mindkét szülőjét, ő maga is beteg lett, és hetekig távol kellett lennie feleségétől és kislányától.

Március 4-én kezdődött a hivatalos karantén. Mintha elvágták volna, megszűnt minden forgalom, mozgás, zaj: három teljes hónapig leállt a világ körülöttünk. Az utcák teljesen üresek voltak, mint az augusztusi vakációk idején, de esténként a lakások ablakai megteltek fénnyel, ebből látszott, hogy mindenki otthon van. A csendet csak az ötpercenként szirénázva elsuhanó mentők zavarták meg. A boltokba szinte képtelenség volt bejutni a sorok miatt, pedig a polcok üresen álltak. Interneten lehetett rendelni, de a rendszerek annyira le voltak terhelve, hogy éjjel kellett próbálkozni, reménykedve, hogy elfogadják a rendelést, és pár napon belül kijön a szállítmány. Egyszer egy videókonferenciát meg kellett szakítanom a kollégáimmal, mert váratlanul megérkezett a rendelés. Ennek mindenki úgy megörült, mintha valami rendkívüli jó hírt jelentettem volna be.

Május végéig így éltük mindennapjainkat. A nyár folyamán a járványt illetően jobb lett a helyzet, de bennünk maradt a félelem. A maszk hozzánk nőtt, órákig mossuk a kezünket, mindenkit nagy ívben kerülünk az utcán, ha boltba megyünk, gyorsan és mindenkitől a lehető legtávolabb cikázunk a sorok között. Ha valaki köhint egyet, leszakad rólunk a víz.

Van-e ebben a helyzetben valami jó? Igen. A legfontosabb – lekopogom – , hogy mindenki jól van a családunkban. Akkor is, ha soha nem tapasztalt hosszú ideig kellett egymástól messze lennünk, legalább telefonon és videóhívásokon keresztül tarthattuk a kapcsolatot. Soha ilyen gyakran nem láttam még a kis magyar és olasz-francia unokahúgainkat és unokaöccseinket (a férjem bátyja Franciaországban él). Három hónap után újra találkozhattunk a férjem szüleivel, júliusban pedig végre hazamehettünk, és átölelhettem a szüleimet.
De nemcsak a család lett közelebb, hanem a munkatársak is. Egy nemzetközi cégnél dolgozom, a Covid előtt csak telefonon hallottam a kollégákat, most a világ minden részéről látjuk egymást nap mint nap. Egész Olaszország nagyot fejlődött digitális téren, például végre itt is felírja a háziorvos a gyógyszereket a felhőn keresztül, szinte minden adminisztratív ügyintézés digitalizálva lett, és a kiskereskedőtől a nagy áruházig, mindenki garantálja a gyors házhozszállítást.

A kevés forgalomnak hála tavasszal a levegő olyan jó volt a belvárosban, mint vidéken, még a madarak csicsergését is lehetett hallani. Az otthoni munka lehetőséget ad arra, hogy jobban beosszuk a napjainkat. Régebben nagyon korán keltünk és késő estig bent voltunk az irodában. Semmire nem volt rendesen idő a hétköznapokban, ez hatványozottan igaz azokra a kollégákra, akik Milánón kívül laknak, és órákat elvesz napjukból az utazás. Most napközben jut idő sportolásra, főzésre és a boltba se kell menni, mert mindent házhoz szállítanak.

Így az év vége felé sajnos megint nem jó híreket hallunk… Ha lehet, vigyázzunk magunkra és egymásra, tanuljunk ebből a helyzetből és a jó dolgokat őrizzük meg a jövőre!

Judit