Kedves 2020,

szeretném elmondani milyen boldog vagyok, hogy lassan véget érsz. A magyar gyerekek számára kegyetlen dolgokat hoztál. Egy ideig még jó ötletnek tűnt tavasszal, hogy nem kell iskolába járni, de aztán gyorsan kiderült, hogy a digitális oktatás nagyobb szívás, mintha kötélmászás közben kellene kétismeretlenes egyenleteket megoldani kánonban énekelve. Ráadásul elég sok gyerek van, akinek a családjában egyáltalán nincs se laptop, se okostelefon, így nekik hónapokig az oktatás postaládába érkező feladatokat jelentett, meg egyedül tanulást a munkafüzetek fölé görnyedve.
A szülők többsége persze megpróbált helytállni, és egyszerre teljesíteni tanárként, házi feladat felügyelőként, szakácsként, takarítóként, digitális függőség elleni felügyelőként, kisebb testvérek esetén óvónőként is. Arról nem is beszélve, hogy nekik is dolgozniuk kellett, meg valahol megélni a saját szerepeiket is (pl. házastársként). Ez érzésre kb. olyan volt, mintha kötélmászás közben kellett volna létismeretlenes egyenletek megoldaniuk kánonban énekelve…Nem is értem az emberek hogy tudták ezt a sok mindent egyszerre megoldani. Nyilván azért, mert muszáj volt. Mert nem volt más megoldás, így hát kénytelen volt mindenki megbirkózni vele.

Számomra a félelmek éve voltál, 2020. Féltettem a gyerekeket és a családokat – de nem is elsősorban a járványtól, hanem attól, hogy a fáradtságban és az összezártságban olyan dolgok történnek, amik fájdalmat okoznak. Féltem, hogy a családon belüli erőszak és gyermekbántalmazás esetek száma megnő – és ez a félelmem beigazolódott. Soha nem kellett annyit dolgoznia a gyermekvédelemnek és a családsegítésnek, mint ebben az évben. Belobbantak régi családi konfliktusok, felszínre jöttek újak. Az általános feszültség pedig gyakran az erőszak nyelvén talált utat magának. Vannak, akik “csak” szavakkal verték egymást, de sokan fizikai bántalmazást is elszenvedtek. A világon mindenhol erről számoltak be a segítő szakmában dolgozók. 2020 megmutatta nekünk, hogy az erőszak problémája nagyon is valós, és tennünk kell ellene. Együtt, összefogva, ahogy tettük azt a járvány idején az idősekért és mindazokért, akik segítségre szorultak.

Mondják, hogy minden rosszban van valami jó, és így van ez veled is, kedves 2020. Például biztosan élvezte mindenki a sok kelesztett kenyeret, ami akkor készült, amikor hirtelen az ország tízmillió pék hazájává változott, és mindenki kovászt kezdett érlelni az ablakban. Persze, mondhatnánk, hogy “enélkül meglettünk volna”. Szerintem legalábbis biztosan. Ha be lehetett volna cserélni a házi kenyeret barátokkal való találkozásra, közös bulira, vagy egyszerűen csak arra, hogy a szülők kevésbé legyenek fáradtak, szerintem a gyerekek sorban álltak volna a kenyérkéikkel hogy ezt a cserét lebonyolítsák.

Most, ahogy sorra jutnak eszembe mi minden történt még a jóvoltadból, kedves 2020, egyre jobban utállak. Eszembe jut, hogy elvitted Benedek Tibort. Amikor a villamoson ülve először megláttam a hírt, kihagyott egy ütemet a szívem. Nem is tudtam, hogy ennyire kedvelem, hogy ilyen fontos nekem az a sportoló, akinek persze az arcát ismertem, és tudtam milyen fantasztikus eredményeket ért el. De még is, távolinak gondoltam a saját életemtől. Aztán amikor meghalt, rádöbbentem, hogy valahogy mégis a részem volt amit képviselt. Szerettem a szenvedélyét, az eltökéltségét, a gyönyörű szerelmi történetét a feleségével. Nagyon aljas húzás volt ellopni őt az élettől, a családjától, tőlünk. Miközben az az érzés, hogy emiatt három napra egy picit valahogy ez a nagyon megosztott, és gyakran egymás ellen fenekedő ország gyászában, együttérzésében eggyé vált, az jó volt. Egy pillanatra békét hozott Benedek Tibor. Még utoljára adott nekünk egy ajándékot. Olyan jó lenne méltóvá válni rá.

De azt hiszem, ez már rád vár, 2021, hogy valóra váltsuk. Te meg, egyáltalán nem kedves 2020, kérlek soha de soha többet ne gyere vissza. Megtanultuk a leckét, vigyázunk magunkra és egymásra. Odafigyelünk arra ami fontos és óvjuk az értékeinket. Legalábbis szeretném hinni, hogy ennek a nagyon vacak évnek legalább ennyi értelme volt: gazdagabbak lettünk néhány fontos felismeréssel és tanulsággal. Nagy árat fizettünk érte.

Gyurkó Szilvi