Kedves 2020!

Amikor 22 éve megszületett a fiam, elkezdtem naplót írni. Most a harmadik kötetnél tartok, mert közben a napló helyett bejött a blogolás. Így volt, hogy csak évi egy naplóbejegyzés született. Viszont kialakult egy olyan szokásom, hogy szilveszter táján írok egy évértékelő-évtervezőt. Személyeset.

Most, hogy nekiálltam ennek az írásnak, azzal kezdtem, hogy belenéztem ebbe. Dátum: 2020. 01. 02. Azzal indul, hogy leírom, az én drága édesanyám elmenőben. Betegség, szomorúság, fájdalom, aggodalom. Egy dolog foglalkoztatja még őt nagyon, az, hogy január 16-án tényleg betölti-e a 80. évét. Azt mondja, ezt soha nem gondolta volna. Betöltötte. Rá egy hétre elment. Január utolsó napján temettük. Apu is januárban hagyott itt minket. 11 éve. Nem ez az első nehéz évkezdet. Fiaink még épp a felnőtté válás küszöbén, de már nagyszülők nélkül. Itt, januárban még fel sem merül bennünk, hogy ez, a nagyi elvesztése csökkentheti majd az aggodalmainkat később. Mert Te, 2020, itt még nem mutattad ki igazán a fogad fehérjét!

A naplóm évkezdő gondolataiból az ütött most fejbe, hogy azt írtam, szükségem lenne valamiféle inspirációra, valami újdonságra. Mert azt éreztem, pár éve nagyjából ugyanazokon a dolgokon rugózok: élvezem ugyan a munkámat, de az önmenedzseléssel vannak gondjaim. Annyi mindent csinálok, hogy néha nehéz tartani a fókuszt, ki és mi is vagyok én elsősorban: coach, tréner, blogger, civil aktivista? Vagy még mindig közgazdász? Nos, megint beigazolódott, amit már sokszor megéltem az életben, hogy a legtöbbször a terveinket – bármennyire is vagyunk körültekintőek és proaktívak – olyan dolgok írják felül, amelyekre nem gondolhattunk, amelyekkel nem számolhattunk. Hát, ez most egyértelműen a koronavírus nevű új FŐszereplő számlájára írható, ő kavart itt be mindannyiunknak, ő írta át a terveinket, az életünket. Nem ilyen újdonságra vágytam!

Rólad, 2020, a legtöbbünknek ez fog eszünkbe jutni. Ez nem kérdés. Ugyan még nem tudjuk, meddig lesz itt velünk útitársad, a Covid. Mennyi rombolásra készül még, kit hogyan talál meg, milyen váratlan húzásai lesznek, és egyáltalán, engedélyezi-e még valaha, hogy visszarendeződjön az életünk nagyjából a régi, megszokott keretek közé. Az történt, hogy először jött a nagy riadalom (még tán pániknak is nevezhetjük), aztán egy kis megnyugvás, majd a bizonytalanság, néha kis kétkedés. Majd a tudatosság harca a kapott információk és a saját tapasztalataink sűrűjében, néha az elégedettség, hogy lám-lám, mégse vagyunk mi emberek mindenhatók, mégis lehet lassabban élni, mégis ki lehet bírni, ha ülünk a fenekünkön, milyen jó is ez most a környezetnek, milyen jó is együtt lenni a családdal, sétálni minden nap az erdőben, stb. Aztán nyáron egy kis megkönnyebbülés, kiengedés. Furcsa nyár volt. Menjünk- ne menjünk, merjünk-ne merjünk…, majd az előre beígért második hullám, iskolakezdési mizériák, megint az aggodalom fokozódása, határzár, vírustagadás, maszkháború.

Már távoli emlék, amikor március végén a munkáim hirtelen leálltak. A gyereket hazaküldték iskolából, mert Ausztriában voltunk síelni. Két nap múlva már senki nem ment iskolába. Mindenki elbizonytalanodott a karanténban: nem lehetett találkozni, a partnereink home office-ba szorultak és kisebb gondjuk is nagyobb lett a közös munkáinknál. A csoportos konfliktuskezelési tréningekről szó sem lehetett, az egyéni folyamatok is megakadtak, másra került a hangsúly. Nagyon fura volt, hogy nem kellett korán kelni, hajnal 6-kor nem készítettem szendvicseket. Hamar megszoktam, hogy nagyokat alszunk, a fiaim on-line vannak órákon, előadásokon. Nem volt edzés sem, eljárás itthonról, együtt a négytagú család éjjel-nappal.

Az első értelmes megmozdulásom valamikor áprilisban az lett, hogy kipattant az agyamból egy ötlet, hogyan lehetne segíteni bajbajutott családokon. Szerencsére találtam hozzá partnereket is. A “Családok a családokért” névre hallgató civil kezdeményezésünk azóta is zajlik, már 150 rászoruló családon sikerült segíteni. Erre nagyon büszke vagyok.
Aztán átszervezték a tréningjeimet is on-line formára, amitől először tartottam, hisz egész napos konfliktuskezelési tréning 10-15 embernek monitoron keresztül, az szakmailag nem kis kihívás. De én szeretem a kihívásokat, szerintem meglehetősen kreatív is vagyok, úgyhogy ezt az akadályt is sikerült leküzdeni. Később visszatért az élőzés, de most jóideje megint on-line megy a program. Aztán elkezdtem egyéni coachingot is csinálni on-line, amit korábban csak legvégső esetben vállaltam. Ma már ezzel sincs gondom, rájöttem, tud ez is jól működni.

Az élményszerzés lehetőségei leszűkültek, kevesebbet utaztunk idén. A kertjeink viszont soha nem voltak ilyen szépek.

Több időm maradt az olvasásra is, ami nagyon jó volt! A csúcs-élményem is a könyvekhez kapcsolódott: sikerült részt vennem a Péterfy Akadémia hatnapos nyári kreatív írás táborában, Kisorosziban. Mivel szeretek írni, de tudom, hogy van még mit tanulnom, gondoltam, itt az ideje. De hogy ezt ennyire élvezni is lehessen?! Íme, megkaptam ezt is: az év elején a naplómnak bevallott inspirációra, új dologra vágyó álmaim teljesültek!

A munka is érdekesen alakult. A Tree Vision-ös csapat tagjainak voltak ugyan megoldandó problémái, de szerencsére a reziliencia a specialitásunk, így ezeket igyekeztünk úgy kezelni, mint egyfajta felsőfokú továbbképzést. És van egy új projekt is, két kolléganővel. Neve, a Kompromisszió, talán sokat elárul a profilról…

Szóval, kedves 2020! Érzem én, hogy a kihívások éve szerettél volna lenni. Hidd el, ott vagy a dobogón! Tényleg sok dolgot megtanítottál nekünk. Tudom, hogy az emberek nem tanulnak könnyen. Nehezen változnak. Talán viszont Te nem érted pontosan, hogy az idegrendszerünk nagyon sérülékeny és bizony kifáradt… Jó lenne, ha valami pozitív üzenettel, valami jó dobással zárulnál.

Éva