Nagy lendülettel indultunk neki ennek az évnek. Nőtt a vendégkör, kezdtünk fejleszteni, mind a termékkínálatban, mind pedig a cukrászda környezetében. Közeledett a nyár, újabb desszerteket és egy-két francia különlegességet teszteltünk, gondolkodtunk újabb fagylalt íz kombinációkon. Mivel bővülni látszott a vendégkör, így fejlesztésbe fogtunk a cukrászdában is; a kis kertjében és a cukrászda előtti elhanyagolt pici területen is. Új álló vitrineket vásároltunk, amely már több terméket tudott befogadni, nagyobb kínálattal tudtuk kiszolgálni a hozzánk betérőket. Új kertibútort szereztünk be a másik mellé, hangulatos napernyővel. Kis bokrokkal, cserjékkel díszítettük fel a cukrászda előtti kis területet, ahol egy biciklitároló és két pad is helyet kapott.

De ekkor megérkezett hozzánk is a koronavírus.

Hiába a nagy befektetés, a rengeteg munka és ötlet a termékfejlesztések terén, márciusban egyre gyengült a forgalom. Egyre több helyről jöttek az aggasztó hírek. Hamar eljutottunk egy fontos, felelősségteljes döntés elé: nekünk is szerepet kell vállalnunk a vírus terjedésének lassításán.

Fontosabb az egészség, a biztonság és az empátia a bevételnél. Egyre kényelmetlenebbül éreztük magunkat, hogy az egész világ és a mi országunk is küzd a járvány ellen, mi pedig friss süteményekkel és fagylaltokkal akarjuk kicsalogatni a biztonságos otthonaikból az embereket és ugyan erre kérjük kollégáinkat is. Nem, ezt nem szabad.

Tudatában annak, hogy rokonaink is dolgoznak az egészségügyben, hogy a szüleink is egészen közelről érintettek lehetnek ebben a harcban. Muszáj lesz, be kell zárnunk, nem tehetünk mást, ez a helyes út. Ezt mondogattuk egymásnak. Erről beszélt a szűk családi kör napok óta. Reménykedtünk, hogy ez még nem mindennek a vége. Ettől még nem kell véglegesen bezárnunk, csak amíg az egészen sötét felhők elúsznak.

Megléptük. Március 27.-én, 15 órakor bezártunk. Egy jól működő, nagy közösséget összefoglaló facebook fórumon ki is írtam a döntés meghozatalának pillanatában, hogy onnantól fél áron adunk mindent. Féltünk, hogy az addig letermelt termékek mind tönkremehetnek. Ki is árusítottunk mindent; az összes hűtőnk az üzemben és a cukrászdában 15 óra előtt 10 perccel teljesen kiürült. A kollégáinkat, az erőnkhöz mért plusz tartalékkal igyekeztünk elengedni, azzal a pár szóval, hogy meg fogunk tenni mindent, amit tudunk, hogyha valamiért hosszabbra nyúlik ez a leállás és jelezzék, ha gondba kerülnek. Amint tehetjük újra nyitunk és folyamatosan kapcsolatban maradunk.

Ekkor volt talán a legnehezebb. Félelem. Kilátástalanság. Aggódás. Félelem, hogy talán már nem nyithatunk ki ezután. Kilátástalanság, hogy ha talán ki is nyitunk, akkor vajon mikor. Ebben az időszakban volt, aki 6 hónapot is emlegetett, teljes karantént, kijárási tilalmat, hiányt az élelmiszerüzletekben. Aggódás a családunk miatt, hogy elkaphatja valaki, akinél nagyobb veszéllyel járhat, aggódás, hogy a kollégákkal minden rendben lesz-e addig amíg nem tudunk munkát adni, aggódás, hogy vajon mi meddig tudunk kitartani otthon.

Az a meglepő, hogy minket innentől inkább pozitív hatások értek, mint negatívok. Félve beszél az ember ilyesmiről, mert ugye az én szűk családi körömet, vagy tág baráti körömet a vírus közvetlenül nem is érintette. Pozitív hatások. Ott kezdődött, ahogy kiírtuk a bezárás időpontját, majd másnap a magyarázatát. Annyi aggódó, kitartásra buzdító kedves levelet azelőtt sehol nem olvastam a környezetemben. Nemcsak hozzászólások jöttek a posztunkhoz, hanem e-mailek, sms-ek és sok-sok telefonhívás. A családunkon és baráti körünkön kívül rengeteg olyan ember jelentkezett, akiket a cukrászdával kapcsolatban ismertünk meg. Mióta kinyitottunk  aktívan részt vettem az értékesítésben (főleg a legelején), rengeteg új ismerősre, majd barátra is találtam a cukrászdában, akik most csaknem mind felkerestek és ötletekkel bombáztak minket. „Túlélési” tippekkel, üzleti megoldásokkal vagy akár egy-két kedves szóval, de mind-mind jelezték, hogy egyet is értenek, de aggódnak is értünk és biztosítottak, hogy ők bizony ott lesznek az újranyitásunk napján. Aztán a kollégák. Itt is volt bennünk feszültség, hiszen mi nem vagyunk akkora cég, hogy mindenkit teljes bérezésével, hónapokig ki tudjunk fizetni úgy, hogy nincs bevételi forrásunk. Azt persze sokan tudják rólunk, hogy a mi kis csapatunkban több rokon és gyerekkori barátunk is dolgozik, és egyébként is egy igen összetartó csapat, már-már családnak mondhatjuk magunkat. De akkor is meglepett ez az empatikus reakció amit tőlük kaptunk. Maximális megértés, együttérzés, érzelmi közösség. Úgy éreztem, mintha még szorosabb kötelék alakult volna ki emiatt a vészhelyzet miatt. Annyit olvastam már erről és láttam filmekben, hogy a vészhelyzet összekovácsol embereket, csapatokat. De nem hittem, hogy tényleg ennyire így lehet. Mindez az első 2 napban ért minket. A második nap végén az aneszteziológus unokatestvérem is írt nekünk, hogy mennyire hálásak ezért a komoly döntésért és hogy ezt így kellet csinálnunk.

Úgyhogy megkezdtük a másfél hónapos karantén időszakunkat a gyerekekkel. Nem aggódtunk az élelmiszerhiány miatt, nem vásároltuk túl magunkat. De elkezdtünk minden nap főzni, extra reggeliket készíteni, amire korábban nem volt se időnk se energiánk. Minden nap tudtunk a gyerekekkel tanulni, hülyéskedni, játszani. Egészen különleges érzés volt újra együtt lenni ilyen szorosan, négyen. Félek, nem is igen lesz rá módunk ezután, de törekedni fogunk, az biztos. Jó érzés volt azzal szembesülni, hogy annak ellenére, hogy az iskola, a munka, a kütyük és egyáltalán a rohanó világ az utolsó években nem engedett sok közösen eltöltött időt, de most, hogy ez lett a „kötelező”, mindent ott folytattunk, ahol elvesztettük egymást. Minden nap élmény volt itthon, együtt.

Aztán mikor már minden eltervezett fogást megfőztünk egymásnak, minden cukrász receptet letisztáztunk, megszerkesztettük az új weboldalunkat, kiépítettük az elektronikus rendelésfelvételi rendszerünket, rendbe raktuk a padlást, a szerszámtárolót és minden fűszál észak felé nézett, kezdett enyhülni a vírus körüli menet. Újra elkezdhettünk azzal foglalkozni, hogy kinyitunk. Igen, de milyen intézkedésekkel és milyen fogadtatás lesz egyáltalán? Beszereztünk plexi lapokat, amelyeket felszereltünk, hogy a pultos lányok egészségét megvédjük, felállítottunk egy pedállal működő fertőtlenítő adagoló oszlopot, kiírtuk az azóta már mindenhol megszokott felkérést a távolságtartásra, a maszk viselésre és egyáltalán a higiénia betartására. Május 15-én, reggel 9 órakor megnyitottunk. Nem kis aggodalommal, de a teljes fagylalt, sós pult és sütemény választékunkkal. Meglepett, de minden ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Semmilyen forgalomcsökkenést nem érzékeltünk. Mindenki betartotta az előírásokat és rendben, kulturáltan, fegyelmezetten haladtunk tovább.

Azóta persze újabb hónapok teltek el és sajnos picit változott az emberek hozzáállása is. No, nem felénk, hanem minta azt érzékelnénk, hogy az emberek kezdenek belefáradni ebbe a kötöttségbe. Ebbe a szabályok közé szorított mindennapokba. Egyre többször hallani, nem csak nálunk, hanem más boltokban is, hogy összeszólalkoznak. Talán félelemből, talán kimerültségből, nem tudom.

Mi megyünk tovább. Betartjuk az előírásokat. Igyekszünk azzal foglalkozni, amihez értünk. Boldogságot sütünk, és szépen becsomagolva átnyújtjuk annak, aki kér belőle.

Lovas Dénes