Kedves 2020,

úgy érkeztél, ahogy egy új évnek érkeznie illik, már az első napon verőfénnyel, vakítóan kék éggel, a szilveszteri máktorta maradéka már csak ráadás volt. Minden úgy alakult, ahogy csak ritkán szokott, hagytuk magunkat sodortatni. Spontán ötlettel három család, kellő számú kiskorúval, kisétáltunk a Margit-szigetre. A gyerekek veszett tempóban hasítottak a rollerrel, mire észbe kaptunk, már nem voltak sehol. Mivel jól ismerjük a sziget összes zugát, és a gyerekeinket is, megtaláltuk őket ott, ahol arra számítottunk, a japánkertben, a befagyott tó és az Ülő lány szobor mellett. Álltunk a késő délutáni szűrt fényben, a gyerekek jégdarabokat halásztak ki a tóból, előzőleg pirosra csípte arcukat a menetszél, és egyszerűen csak jó volt ott lenni együtt. Sötétedéskor indultunk haza, a fenyőfák hegyénél halványan derengett a hold kontúrja, megálltunk kicsit, nézelődtünk, a gyerekek rögtönzött gyorsulási versenyt tartottak, aztán pokrócokba tekerve falták a kürtőskalácsot egy szabadtéri büfében, és megegyeztünk, hogy jövünk még. És jöttünk is persze, egészen addig, amíg lehetett.
A farsang kihívásokkal teli, pezsgő forgatag az emlékeimben. Nehezen tudnám megmondani, mi jelentett nagyobb kihívást: az utolsó pillanatban jelmezt szerezni Lilinek az iskolai bulira, vagy felújítani egy két éve játszott Casanova-előadást vadonatúj helyszínen. Az előbbi egy véghajrával összejött, Lili majdnem autentikus indiai lány lett a vörös hajával és a tejfehér bőrével, és az utóbbi is sikerült, minden várakozást felülmúlóan, pedig a vírus már ott sunnyogott a közelben. De mi még nem akartunk tudomást venni róla, noha a szorongás már beszivárgott a bőrünk alá, a próbák szüneteiben a kávé mellé mindig becsúszott egy-egy tétova félmondat. Mégis, ha visszagondolok, ugyanolyan felhőtlennek látom az egész alkotói folyamatot, mint január elsején az eget.
A darab elején karneváli maszkokban jelenünk meg, csillogó velencei műremekekben. Előttem van, ahogy nézem magam a tükörben egy óriási mélykék álarcban. Szokom. Még nem tudom, hogy nem sokkal később egy kevésbé csillogó maszkot próbálok majd megszokni. A Pesti Színház társalgójában már ott a kézfertőtlenítő március nyolcadikán, de az öltözőben még ugyanolyan felszabadultan csevegünk, mint máskor. Burokban érezzük magunkat, a színház védőburkában. Racionálisan nehezen értelmezhető védettség ez, mégis létezik. Előadás után fogom a nőnapra kapott cserepes növényt, hátamra akasztom a táskám, és elindulok a színházból a Duna irányába. Nagyjából egy hét múlva a feje tetejére áll minden.
Lili már nem megy iskolába, a tanító nénije az osztálytól kapott bögréjével köszön be reggel az online órára. Elered a könnyem, magam sem tudom, pontosan miért, talán mert abban a pillanatban már világos, milyen abszurd és törékeny a helyzet, és mennyire hiányoznak majd egymásnak. Minden megáll, bevackolunk a lakásba, és persze nem kapunk élesztőt. Azért dacosan kijárunk a parkba tollasozni, és még dacosabban kisétálunk a Margit-szigetre a barátainkkal. Akkor, amikor már nem igazán tanácsolják. Rengetegen jönnek szembe a hídon, lehetetlen kikerülni mindenkit, nem tudom, melyik irányból leselkedik ránk veszély, csak megyünk a márciusi kora tavaszban, és pontosan tudom, hogy egy ideig nem látjuk majd a szigetet. Nyilván mások is sejtik, ezért jó sokan vannak, piknikeznek, kutyát sétáltatnak, sportolnak. Melegít a kabátom, ráolvad a hátamra, a tisztás olyan, mint derűs vasárnap délutánokon általában, és mégse olyan.

Március nyolcadika után nincs több előadásom, nincs több előadás utáni ácsingózás a parton, kilátással a Lánchídra.

A szinkronba másfél hónap kihagyás után térek vissza. Szürreális az egész, alig merek közel menni a mikrofonhoz. Bár mindenki után kifertőtlenítik a stúdiót, akár egy orvosi műtőt, mégis összeugrik a gyomrom. Filmbeli karakterem érzelmi amplitúdója még az én lelki vívódásomat is felülmúlja: kiabálok, könyörgök, sírok. Jólesik fegyelmezetten a feladatra koncentrálni, visszavezet a normalitáshoz.

A karantént dagasztással töltöm, megtanulok kovászt készíteni, kenyeret, kiflit, brióst sütni, ez közömbösít minden testi-lelki nyavalyát, sütök-főzök, mint egy olasz mamma. A fény határozottan derengeni kezd az alagút végén, és időnként levendulás briós-illat úszik elé. Lili önállóan intézi az online sulit, nem kér segítséget, és nem görcsöl rá, de egy idő után elege van abból, hogy nem találkozhat a barátaival. Utolsó alsó tagozatos bizonyítványosztása maga az érzelmi gátszakadás. Áradó boldogsággal borulnak egymás nyakába az osztálytársaival. Mi, szülők az iskolaudvar kerítése mögé kényszerülünk, onnan lessük őket, aztán egyszerre megindulnak felénk, mint a fékezhetetlen, szilaj csikók, lobogtatják a bizonyítványukat, lógnak a kerítésen. Kiszabadultak végre. Mi is.

2020 nyara színes-szagos film, olyan jelenetekkel, amilyenekről néhány hónappal korábban csak óvatosan mertünk álmodni. Végre elutazunk a Felvidékre, láthatom a Mamámat, a családomat, az összes ismerős hegyet az Ipoly mentén, majdnem minden olyan, mint régen. A karanténról alig ejtünk szót, és nem félünk megölelni egymást. A levegő tiszta, gyümölcsillatú, reggelente a nyírfánk alatt kávézom. A félelem lassan kioldódik a pórusaimból. És újra a Balatonnál, ott nyaraló családtagjainkkal, a berlini unokatesókkal, hullámzunk a tömeggel a Tagore sétányon, kirándulunk a salföldi kolostorromhoz, és miközben átvágunk az erdőn, bogáncsok, méhek, fű- és fanyar lócitromillat kíséretében, a gyerekkoromon is végigvágtatok gondolatban. A  megfoghatatlan és meghatározhatatlan normalitást ezekből az élményekből rakom össze újra, mintha háromdimenziós puzzle-darabkákat illesztenék egymáshoz. Minden apró részlet számít. Még a kíváncsi macskának is helye van benne, aki egy kővágóörsi étterem terasza mellől, a buja növényzetű töltésről hempereg elénk.
Pestre visszatérve kicsit gyomorszájon vág, hogy elő kell keresnem az orvosi maszkot a táskámból. Az ősz hirtelen érkezik, egy szeptember végi hétfő reggelen kelletlenül pakolom át a szekrényt, a nyári ruhákat hátra süllyesztem. Lilinek próbálok olyan maszkokat beszerezni, amelyek jókedvre derítik, évnyitóra például Harry Pottereset kapott, az mindent vitt.

Hát így, kedves 2020. Nem vagy egy feledhető év, az biztos. Én, aki a saját életeseményeimet sem tudom kronológiailag elhelyezni, Téged évek múlva is könnyedén beazonosítalak majd. Emlékszem, január elsején az erkélyünkről néztem azt a valószerűtlenül makulátlan kék eget, ígéretet sejtettem benne, izgalmat, mozgást, jelen idejűséget, amikor kicsit elmosódik a távlat, és jóval kontúrosabb, erőteljesebb lesz, ami éppen történik. Amikor a gondolatok, mondatok, érzések nem szállnak el súlytalanul. Noha nem teljesen erre számítottam, valóban megállítottál. Most eszmélek, hogy bár múlt időben kezdtem az emlékezést, menetközben jelen időre váltottam.
Rövidítsük is le a mondatot. MOST ESZMÉLEK.

Mics Ildikó

Ildi további írásaival ITT találkozhatsz.