Trükkös év vagy te, 2020! “(…) You’re breaking my heart, you’re shaking my confidence daily”

Nem értél még véget, így óvatosan írok. Mert nem vagy kiszámítható, nehezen tudok veled következetesen viselkedni, sőt, azzal is gondban vagyok, mit gondoljak rólad. Ha haragszom rád a sok elvett életért, tönkretett egzisztenciáért, megfosztott élményekért, van-e jogom örülni bárhogyan is a megváltozott körülményeknek? Ha örülök annak, hogy a saját életem pont e körülmények hatására jutott végre levegőhöz, és nem győzöm hálával szemlélni ezt a lehetőséget, akkor önző és nemtörődöm vagyok-e azzal szemben, amit a világban magad mögött hagysz?
Éppen emiatt nehezemre esik ezt az évet kizárólag saját szemszögből értékelni. Na meg amiatt is, mert egyáltalán nem érzem magam rosszul.

10 éve dolgozom vállalkozóként, művészeti területen. Ez folyamatos kreativitás-igény az agynak, a színpad pedig igazából egy húspiaci mustra az érzelmeknek. Egy ideje már éreztem, hogy az az évi 1 hónap pihenő már nem elég a fejem kitisztítására, a mentális feltöltődésre. Ennyi idő után egyszerűen nem tudtam akkorát fékezni, hogy a mókuskerék lendülete képes legyen alábbhagyni. Mikor engedjek meg magamnak mindenféle bűntudat nélkül egy hosszabb leállást? Majd, ha annyi megtakarításom lesz? Majd, ha olyan elismert leszek? Majd, ha jön a gyerek? Megtehetem-e egyáltalán, hogy nem dolgozom – micsoda dolog az?! Hát, 2020, ezt a döntési terhet sikeresen levetted a vállamról!

Bevallom, nem dőltem kardomba a rendezvények törlésével, egyszerűen azt éreztem, nincs bennem még egy évnyi kreatív erő alaposabb megújulás nélkül. Természetesen a tartalékaim korántsem végtelenek, de ha valamivel legelőször megveregetted a vállam biztatón, 2020, az az, hogy ügyesen intéztem a pénzügyeimet a korábbi években, és nem kell pánikba esnem. Egyúttal megszűnt a nyomás, hogy újat alkossak, hogy határidőre készként tálaljak derengő következő művészi célokat.

Lett helyette csönd, újrafelfedezés, új dolgok felfedezése, új dolgok önmagukért való felfedezése. Hogy én szeretem azt, aki és ahogy vagyok, csak egy kicsit hagyjon már békén a világ, hogy a betanult mantrák helyett találjak egy olyat, amire most tényleg szükségem van. Csak magam lenni magamnak és a világnak, betartva a másfél méter távolságot.

A művészet ilyen fura dolog. Szerintem még üzleti szempontból is az a legértékesebb, ha legbensőbb énünkből adunk ki valamit, mégis a hajtásban ennek a változását a legnehezebb észrevenni. Na, 2020, ebben nekem nagyon sokat tudtál segíteni; végre láthatom, hol vannak a határaim, hallom a vágyaimat, és legfőképpen játszom a hangszeremen.

A szakmai pszichémet segítettél rendbe tenni, de a karanténnal hallod, jól rám ijesztettél. Rám, aki harmincpluszosan is szorong szeptember elsején, mert az iskola elveszi a szabad létet. Aztán valahogy ezzel is adtál. Például egy tapasztalatot arról, hogy milyen szent a mi otthonunk, és a sikerélményt arról, hogy képesek vagyunk összehangoltan működni a bezártságban. Vagy amikor kicsinek tűnik a lakás, mennyi színes zegzugát képes megmutatni. Hogyan lesz erkély az egyik sarokból, ahol üldögélni a nap fénypontja. Csak úgy üldögélni. Nem túl XXI. századi fénypont, ugye? És pont ez a szép. Olyan okosak, előrehaladottak, céltudatosak, önmegvalósítók lettünk ebben a világban, hogy az apróságoknak, a teljesen alapvető dolgainknak elfelejtettünk örülni. Na, ennek tartottál tükröt nagyon erőteljesen, kedves 2020! Megmutattad, hogy mik az alapvető szükségleteink. Szeretni, szeretve lenni, biztonságban lenni, jól érezni magunkat együtt és magunkban. A többi csak díszlet. Részedről elég Shakespeare-korabeli, de pont így érezhettem rá a lényegre.

Persze szabadság mindenek felett! Először az online térben kerestem, open world játékokkal, amiket nem bír el a gépem, VR-szemüveggel, amit nem szállít ki az áruház, végül egy olyan élményre találtam, ami eléggé emlékeztetett a régi szabad világra: a kerékpározásra. Egy pár évvel ezelőtti balesetemet követően találtunk újra egymásra a bringával, aztán amolyan Forest Gumposan, először csak a Duna-partig mentünk, aztán a szomszédos kerületig, aztán a város másik oldaláig, végül a megyehatárig, és ott már lehetett is újra találkozni a szeretteinkkel.

Apropó, szeretteink. Az online kommunikációt egyszerűen nem tudom komolyan venni. A rendszeresség segített kicsit: a péntek esti sörözések, társasjáték hétfőnként, de ez legfeljebb tüneti kezelés volt arra, amit ismételten a te fura viselkedésed segített egyáltalán felfedezni: a spontán családi pillanatokat a tavaszi kertben, kiülős-kávézós beszélgetéseket a belvárosban, a viszontlátás örömét.

És volt viszontlátás. Stílusosan a valaha tapasztalt leghosszabb másnappal. A kimaradt pillanatok tudatosabb, mélyebb, részvétteli átélésével. Boldogság-, teljességérzéssel.

És lettek koncertek, a második hullám árnyékában. Koncertek, nem turné. Nincs az, hogy holnap jobban játszom, holnap jobban átadom magam a felém irányuló szeretetnek, vagy magának a zenének. Hisz ki tudja, mikor lesz legközelebb. Itt és most van, s talán először tudok úgy örülni a pillanatnak, hogy nem azon gondolkodom, megfelelek-e a hogyan kéne előírásainak, hanem így van, és jól van így. Ezt 10 éve kerestem, kedves 2020, fene könnyű tud lenni az élet!

Szóval eddig nekem elég tanulságos élményeket adtál, 2020! Köszönöm, hogy felfedezhettem egy csomó értéket, megtapasztalhattam sikerélményeket (például, hogy nem őrültem bele ebbe az időszakba!), új dolgokat tanulhattam, és egy picit rálassulhattam a saját életem tempójára.

Egy szempillantás alatt fordítottad ki a világot önmagából, ironikus érzés a történelem e pillanatában megtapasztalni, hogy semmi sem jár csak úgy. Cserébe felértékelődnek az emberi pillanatok és meg tudom becsülni a kis lépéseket.

Nos, 2020! Örülök, hogy nekem a jobbik részed mutattad, de sem én, sem a világ nem fog visszasírni!

Petruska - A HÁZ (hivatalos videoklip) - YouTube

Petruska András, 2020 ősz

/ Fotó: Láng Péter /