Kedves 2020!

Januárban alighanem a legtöbben egy teljesen átlagos évre számítottunk munkával, sok-sok baráti, családi együttléttel és némi utazással. Rövidesen rájöttünk, hogy amit átlagosnak, normának hiszünk, az nem egyenlő a magától értetődővel.
Ha elvonatkoztatok attól a rengeteg történéstől, ami 2020-ban világszerte zajlott, az is eszembe fog jutni erről az évről, amikor visszagondolok rá, hogy az élet elkezdte korrigálni az aránytalanságokat. A felborult egyensúly valamelyest elkezdett helyreállni. Legalábbis én így éreztem: ami egyoldalú volt az életemben, az kiegészült a másik pólussal. Köszönöm, 2020, hogy azokat a minőségeket hoztad az életembe, amikből túl kevés volt benne.

Tevékenység helyett megállást. A túlzott igyekvés, a feladatok ütemezése és teljesítése helyett azt, hogy szünetet is kell tartani. Kevesebb leszervezett találkozót, de több jelenlétet. Szép lassan annak elfogadását, ami épp van. Végül már belefeledkezést is a pillanat szépségébe.

Utazás helyett hazatalálást. Utazóként azt szoktam meg, hogy a következő utat várom, és a soron következőn kívül még vagy 3-4 utazási ötlet van a fejemben. Az elmúlt években ott voltam igazán jelen, ahova elmentem. Egy helyen maradni évekig – azt gondoltam, ez nem nekem való. Idén egy költözés arra inspirált, hogy dolgozzam a hazakötődésen. Hogy mélyebben kapcsolódjam egy helyhez, amit az otthonomnak tartok. És ezen a helyen szemléljem az évszakok körforgását.

Köszönöm, 2020, azt is, hogy új tapasztalást hoztál az emberi kapcsolatokba. Megmutattad, hogy a távolból is kapcsolódhatunk. A járvány megnehezítette a fizikai kapcsolódást, de a világháló összekötött bennünket, jobban, mint valaha. Habár természetes volt korábban is, hogy a külföldön élő barátokkal online történnek a találkák, életünkben először kipróbáltuk a távsörözést, távkávézást és távborozást – azokkal a barátokkal is, akik a közelünkben laknak. Azóta ebből is szokás lett… Ismét megtanultam, hogy egy kapcsolat értékéből és mélységéből nem von le, ha azt jelenti a találkozás, hogy félévente egyszer időt szentelünk egy hosszabb videóhívásnak. Van abban valami bensőséges, amikor egy rég látott baráttal vagy rokonnal időt szánunk egy hosszabb telefonhívásra, bőven van egymás számára mondanivalónk, emlékszünk rá, hol tartottunk legutóbb, és ugyanott folytatjuk.

Megmutattad, hogy a kapcsolatoknak része a várakozás és az ünnepélyesség. Amikor a telefonhívásokból személyes találkozó lesz, az semmihez sem hasonlítható. Olyan ünnep, mint a karácsony. A másikat látni a képernyőn nem ugyanaz, mint élőben megölelni vagy megsimítani a haját, majd elsétálni együtt fagyizni. És ahogy ezek az alkalmak ritkábbak – például a pandémia miatti óvatosságból –, a kapcsolat részévé válik az is, hogy várjuk a következő találkozást. Valahogy úgy, mint régen a hónapokig, akár évekig levelezgető szerelmesek. Mi is küldjük az üzeneteket, gyakorlatilag korlátlanul, de közben várjuk, milyen lesz majd tényleg együtt rezdülni egymás mellett, szemtől szemben. Mert ez az élmény sem magától értetődő már. 

Köszönöm továbbá, 2020, hogy ráirányítottad a figyelmet olyasmikre, amiket tudunk ugyan, de már-már elfelejtettünk. Arra, hogy a változás gyorsabb, mint hinnénk. Egészen megdöbbentett, hogy a járvány kapcsán milyen gyorsan évülnek el olyasmik, amiket korábban tényként kezeltük. Hogy milyen gyorsan változik a felállás. De az élet sokszor ilyen: egy helyzet következő nap már más színben fest; a körülmények, amik mentén meghozunk egy döntést, egy hét alatt átíródhatnak. Mi meg rendre csak loholunk a változás után, próbáljuk feltartóztatni, visszacsinálni. Nem kell. Köszönöm, 2020, hogy eszembe idézted, nem kell ágálni a természetes folyamatok ellen. Felesleges. Inkább figyelni érdemes, kémlelni, megneszelni, hogy merre haladnak az áramlatok, és kiválasztani azt, amelyik jó irányba visz.

Megesik, hogy az áramlás egy ága lezárul, és nem lehet megmenteni. Ilyenkor az elfogadás leckéje van soron. A szomorúságnak is bőven juthat ekkor tér – ez a dolgok rendje. Köszönöm, 2020, hogy emlékeztettél, minden véges. Véges a biztonság, a bőség, a jólét, a konjunktúra pedig pláne az. Emlékeztettél arra, hogy nem élhetünk a lehetőségek és jó dolgok állandóságának illúziójában. Arra, hogy semmi sem tart örökké.

Arra, hogy az életnek része az elmúlás.

Szabó Elvira

Elvira további írásait ITT találod.