Kedves 2020!

Nem terveztem levelet írni Neked, de ha jött egy ilyen lehetőség, örömmel látok neki. Két fogalompárt juttatsz eszembe: “Vágyak-Valóság” és “Próbatétel-Megoldás”.

A vágy, ami elnyomhatatlan része az emberimnek, és a valóság, ami megkerülhetetlen része az életemnek. A körforgást pedig a próbatételekre adott megoldásaim tartják fent.

Vágyni (is) értelmesen érdemes. Mivel mindent a vágy hajt, vagyis minden tettünk mögött ott rejlik legalább egy motiváció, ezért érdemes/hatékony olyanra vágyni, ami reális és a hozzánk leginkább passzol. Coach édesanyám tanított meg erre, aki az önismeretben folyamatosan fejlesztett, és támogatóan érzékenyített a valóságra is. Pontos visszajelzéseket adott a működésemről és rólam. A helyzeteket és eseteket precízen és tárgyilagosan írta le. Segített az életemet verbálisan is feldolgozni, és megtanított rá, hogyan fogalmazzam meg érzelmeimet, gondolataimat. Életigenlő szemléletmódjával megmutatta a legfontosabbat: hogyan konvertáljam mindig feladattá a nehézségeket és példát adott a kreatív problémamegoldásra is. Lássuk, milyen nagyobb vágyaim voltak e nagyszerű szellemi körülmények között.

Az első vágyam az volt, hogy felfedező legyek, és olyan földrészt fedezzek fel, amit előtte még senki. Mikor azonban tudomásomra jutott, hogy már minden földrészt felfedeztek, elszomorodtam, keresni kezdtem a megoldást. Tudtam, hogy valami reálisabbat kell kitalálnom. Így jutottam el oda, hogy popsztár leszek. A felfedezőt is nehezen engedtem el, ezért később is sokszor játszottam azt, hogy utazó diplomata vagyok, és ahova utazom, ott békét teremtek, mert ha felfedezni nincs mit, ennek mindig van értelme.

A második vágy, hogy megtaláljam a párom, akihez a legjobban illek és aki a leginkább örömét lelhetné bennem. A keresés idejét kitartó és elszánt önfejlesztéssel terveztem kitölteni, cserébe, hogy van “nagy Ő”, akire majd rátalálhatok, sőt, aki énrám talál. A “nagy Ő” megtalálásának lehetséges körülményeiről számtalan történetet írtam, a fejemben leforgatott – témába vágó- filmeket több hétig kellene egyhuzamban nézni, hogy elfogyjanak.

A harmadik vágykettős, már nem meglepően, ezen témák halálon átívelő igényét fogalmazzák meg. Eltökélten hinni akartam benne ugyanis, hogy szeretteimet – beleértve Szaffi kutyámat és a tengerimalacainkat is – és a lehetőségek vagy idő hiányában meg nem valósult műveimet (le nem forgatott filmek zenével, ki nem állított, sőt végül meg sem festett festmények) majd láthatom a mennyországban. Úgy képzeltem, hogy amikor megfáradva belépek a kapukon, a mennyei seregek a szeretteimmel együtt ünnepelnek, hangulatos zene szól, mindenki vidám és nekem örül, én pedig nagyon boldog vagyok, hogy ennyi figyelmet és szeretetet kapok. Beljebb, egy hatalmas, átlátható falú teremben a képeimet lehet megnézni, és egy vetítőn az összes filmemet, amit a földi életem alatt fejben leforgattam. A zenéim nem lejátszóból szólnak, hanem csak úgy maguktól, a levegőben.

Az első és második vágyam semmilyen fennakadásba nem ütközött, sok támogatást kaptam hozzájuk. A családom hitt benne, hogy tehetséges, kíváncsi, kreatív, kitartó és reális vagyok annyira, hogy vigyem arra, amire vinni vágyom. Abban is megerősítést kaptam, hogy képes vagyok megtenni a megfelelő szellemi erőfeszítést akkor, amikor társat választok és, hogy alkalmas lehetek rá, hogy jó társ is legyek. A harmadik vágykettős-öm viszont irreális elképzelésekre épült, ezért idővel lekerült a palettámról. Beláttam, hogy, ha nagyon ínyemre való, sincs értelme a mennyországi létet tervezgetni, azt majd egy hozzáértőbb megtervezi, vagy már meg is tette. Nekem egyelőre éppen elég, ha az addig elkövetkező jövőmmel vagyok elfoglalva.

Így maradt a jövő, ami az évek alatt olyan hatalmassá, misztikussá és izgalmassá vált, hogy a jelen is csak pillanatokra képes ellopni tőle a showt.

A jövővel kapcsolatban 25 éves koromban kezdett csak el komolyabban kilógni a lóláb. A huszonötödik szülinapom volt az első, amikor felmerült bennem, hogy nem leszek örökké 18 éves, és nem várhatom örökké tiniként, hogy felnőjek. Jött a felismerés, hogy a valóságban elkövetkezett a tényleges felnőtt kor ideje, amire mindaddig nagyon vágytam. A jövő eljött, és a halálfélelem szele reálisabban mart arcon, mint előtte valaha. Cselekednem kellett, gyorsabban és hatékonyabban, mint valaha. Rohamos bakancslista pipálásba kezdtem és igyekeztem mindenre sort keríteni, amit előtte halogattam. Többnyire olyan dolgok voltak ezek, amikre régóta vágytam, de korábban nem volt lehetőségem rá, vagy nem volt hozzá kellő bátorságom, önbizalmam, rutinom. Kimotoroztam, kimoderntáncoltam magam, megtanultam úszni, fejenállni és pár centi híján lement a spárgám is. Rajvizsgálati szaktanácsadó lettem, mediátornak tanultam, tanár lettem a szakmámbam, felléptem a színen, mint zenész, belekóstoltam a földművelésbe, elkezdtem szorosabbra fűzni kapcsolatom a barátaimmal és le is tudtam tenni az okostelefont. Mindeközben egészen fel is nőttem. A mielőbb teljesítendő vágyak listájával olyan feladatokat adtam magamnak, amik örömtelin, játékosan, önbizalmat adva, egyre inkább hozzám illő módon vezettek el a felnőttkori önmagamhoz.

Hálás vagyok, amiért ennyi mindent megismerhettem/megtehettem már azért, hogy tartalmas 32 évem legyen. Mostanra már szeretem a felnőtt kort. Kevéssé ideáltipikus, mint amilyennek gyerekként elképzeltem – több felelősséggel, a valóságtagadás pedig sokkal nagyobb kockázatokkal jár-, az elképzelt földi paradicsomot sem hozza el. Mégis több ez minden fantazmagóriánál, mert valóság és a valóságban igazán fantasztikus, hogy tényleg megtörténik.

Éppen a felnőttkoromnak örültem, koncerteket szerveztem, kulturális managernek tanultam, magántanítványaim lettek a szakmámban, kiállítást rendeztem, amikor berobbantál és átszabtad az év provizórikusan felvázolt “just do it” arculatát.

Nagyon vártalak, ezért is nem haragudtam nagyon, amiért más lettél, mint a többi. Előre elfogult voltam, hiszen 2002 óta nem írtunk ilyen szép, kerek, harmonikus számot, mint a Te neved. Micsoda szókép! Milyen szép dátum  a 2020.02.02.! Éreztem, hogy szép év leszel és rengeteg tervvel készültem, hogy tartalmasan teljen az idő. Hálás vagyok mindazért, amit végül ténylegesen elvégezhettem, és főleg azért, amit azokból tanulhattam.

Lett új diplomám, zenészként átestem az “online fellépés beavató szertartásán” (megszakad, késik, nincs hang, nincs kép, nincs taps, nincs ott, stb.). Coachként megéltem, hogy bevezetésre kerül az “érintésmentes” szó. Új pálya, új kihívások. Idén is lettek új barátaim és sikerült elmélyítenem a kapcsolatomat a régiekkel. És ami a legfontosabb – és tán ez az, amit főleg neked köszönhetek – : rászántam az energiát arra, hogy tényleg leszoktassam magam a rohanásról. Minden erőmmel elkezdtem nem sietni többé. Ez volt az utolsó simítás a felnőtt set up új prototípusán.

Kevesebb “jövő”, több “jelen”, kevesebb vágy, több hála. Kevesebb cél, kevesebb terv, kevesebb versenyfutás önmagammal, kevesebb önsanyargatás, sokkal több idő a valódi, reális, jelen idejű élet örömteli megélésére.

Jöhet a következő pálya. Halálfélelem tudatosan látóterületen kívülre. Élettempó optimalizálva, jelen megélése ON, a jövő pedig még mindig olyan, hogy jön. Egy új út tárult elém azáltal, hogy “ráértem” olyan múlandó művek létrehozására, mint például egy ebéd (elkezdtem főzni tanulni). Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen örömet okoz, hogy tudok olyan lecsót készíteni, amilyenen én is felnőttem. Vannak ételek, amiket csak a nagymamám tud igazán finoman elkészíteni, és már olyan is van, amit csak ő meg én.

Ünneplem, hogy egy ideje már nem gondolkodom túl sokat azon, hogy mit várok a jövőtől – túl sokat vártam szegénytől eddig is! Igyekszem a jelenre reflektíven élni, és a tőlem telhető legjobb minőségben tenni mindazt, amiről már felismertem, hogy a tennivalóm, feladatom. Jöjjön, aminek jönnie kell! Amíg van kit szeretni, amíg van, aki szeret, amíg cselekedhetünk azért, hogy jobban legyünk egy jobb világban, addig a feladatok adhatnak annyi örömet és a kapcsolatok kellő fontosságérzetet, hogy még a jövő se tűnjön mindig fényesebbnek a jelennél.

Üzenem 2021-nek, hogy ő is jöhet, szeretettel várom!

Veni

/Fotó: Olajos Ilka/