KÉTEZERHÚSZ, HALLOD-E? JER IDE, JER, HA MONDOM…

Több naplóm volt már, a legfrissebbhez azonban valahogy nem akaródzott leülnöm ebben az évben. Emlékszem, hogy kiskamaszként nagy érzelmi túlfűtöttségemben mennyi cifraságot vetettem papírra. Majd egy-két évre rá visszaolvasva azokat, bőszen kommentáltam a margókra, hogy hú, meg há’, ezek a gondolatok milyen éretlenek. A serdülőkor vége felé, méltán bölcsülő fejjel (ugyebár) ismét elővettem a naplót, és lányka énemmel szemben már megengedőbb, együttérzőbb megjegyzéseket fűztem a korai sorokhoz.

Vajon, ha később felidézem ennek az évnek a tapasztalatait, fogom-e szeretni, amit kiolvasok belőle?

Pszichológusként azt támogatom, hogy a hozzám fordulók „önegyüttérzése” erősödjék. Amiképp ők saját magukhoz egyre mélyebben kapcsolódnak, úgy válnak képessé bizalommal fordulni mások felé.

Számomra azért vagy különleges, 2020 (még más szavak is eszembe jutnának, elnézést), mert semmihez sem hasonlítható módon tükröt állítasz elénk arra vonatkozóan, hogy egy hajóban evezünk.

Most valahonnan nagyon zsigeri szintről tudni vélem, mi zajlik a kliensemben, és nem elsősorban a szakmai részemmel, hanem a saját jelen idejű törékenységemmel, bizonytalanságaimmal találkozva. Újszerű tapasztalás. Hiszen, noha a megharcolt élettapasztalataimból eddig is táplálkoztam pszichológusként, itt és most ugyanazt éli át segítő és segítséget kérő. Ez pedig nagyobb fokú megengedést és rugalmasságot kér tőlem önmagam irányában. Hát igen, ez nem mindig sikerül.

Talán ebből (is) fakadt az az igényem, hogy ebben a világméretű krízisben beszéljünk arról, amiről úgy hisszük, nem szabad vagy nem lehet, de ha lehet, akkor is csak hebegve-habogva. Alibizés nélkül, kendőzetlenül, hiszen az élet tálcán kínálja az érzelemfröccsöket és az azokhoz való kapcsolódás lehetőségét.

„Ahány háztartás…” – mondhatnánk, mégis egyvalami nagyon erősen összefűzi az embereket tapasztalataim szerint, ez pedig a hallgatás törvénye. Hogy még akkor sem beszélünk vívódásainkról, kétségeinkről, félelmeinkről stb., ha azok máskülönben kibökik a szemünket. Tavasszal így indítottam útjára blogomat, a Tabutojást, ami – ahogy a nevében is benne van -, tojáshéjon lépkedés helyett sallangmentesen közelít kínosnak és nem elbeszélhetőnek címkézett jelenségekhez, helyzetekhez.

A hallgatás törvénye arra is árnyékot vet, hogy feljogosítjuk-e magunkat az öröm megélésére? Hányan futtatják azt a programot, hogy örülni csak visszafogottan lehet, és a lelkesedés egyenértékű a mások orra alá dörgöléssel. 2020, azt mindenképp köszönöm neked, hogy segítettél a nagy kupacok mellett meglátni a mosolygásra és hálára okot adó egészen apró lehetőségeket is.

Mosolyra húzódik a szám például, ha visszaidézem, hogy milyen szuperszonikus sebességgel avanzsált pszichológusi irodává a kisszoba a karantén első napján; hogy a klienseim mennyire rugalmasak voltak az online munkára váltással kapcsolatban; hogy elindult a blogom, amivel kapcsolatban sok-sok pozitív visszajelzést kaptam; hogy szakmai ismereteim és módszertani tudásom gazdagodott; hogy elkezdtem ismételten terápiába járni (a 11. önismereti évet nyitva meg ezzel); hogy a legjobb barátnőm anyuka lett; hogy ilyen-olyan széljárások ellenében minden eddiginél erősebben érzem a támogató szakmai közösségek jelenlétét, megtartó erejét; hogy házi növényi tej és pite illata tölti meg a lakást; hogy bőven bepótoltam az elmúlt évek kerékpározás-hiányát és nem utolsó sorban, hogy megkérték a kezem.

Ezekkel együtt nagyon-nagyon elfáradtam, talán úgy, mint előtte soha. Vitte az erőt a rugalmas alkalmazkodásra állított és folyton fenntartott éberség. A hangerő felcsavarva, az emberek idegrendszere túlvezérelve. 2020 ezért számomra az egyéni és kollektív stabilitás megteremtéséről és feszültségszint tűréshatáron belül tartásáról szól.

Ennek négy tanulságát vontam le a saját és közvetlen környezetem vonatkozásában.

Az első, hogy arra kezdünk összpontosítani, amire ráhatásunk van, és nem olyan dolgokra, amelyek, ha megfeszülünk, rágörcsölünk sem tudnak máshogy és másmilyenek lenni.

A második a spontaneitás, annak az aprócska „kvázi ablaknak” a nyitva hagyása, amely lehetővé teszi, hogy elfogadjuk azt, ami jön.

A harmadik az apró lépések, kis célok kitűzésében rejlik. Ez a túlzó elvárások és ránk boruló jövőképzetek ellenében a jelen pillanathoz – azon keresztül önmagunkhoz – való visszatalálást teremti meg.

A negyedik pedig, amit most idecsenek a Harry Potterből: a „Comiculissimus”, azaz mumusűző bűbáj alkalmazása stressz esetén. Néha ugyanis joggal nincs cérnánk tudatosnak lenni úgy, hogy mögöttünk nagyra nyitja a száját a vírus-szörny (behelyettesíthető klíma-, szakmapolitika-, metoo-szörnynek stb.). Ha tehát pillanatokra nevetség tárgyává teszem a bennem keletkező feszültséget, távolabb is tudok lépni tőle, és végre levegőhöz jutok.

2020, kaptál tőlem hideget, meleget… akkor hogyan is tekintsek vissza rád évek múltán? Talán azzal a döntésemmel, hogy így is okénak fogadlak el.

Szerző: Szirtes Lili, tanácsadó szakpszichológus, pszichodráma asszisztens, EMDR practitioner- és integratív tanácsadó jelölt

/Fotó: Láng Péter /