Lassan a végéhez közeledik ez az év. AZ év. Amire a 12 éves fiam is kristálytisztán fog emlékezni, még 60 év múlva is. Neki jó sztorinak számít majd, hogy több hónapig online tanultak, pedig addigra már lehet, hogy az lesz a furcsa, ha az iskolákba be kell járni.  Talán erre emlékszik majd és nem arra, hogy ültek egész nap egy fullasztó maszkban. Vagy inkább arra, hogy idén valahogy több volt a „Nem megy.” vagy a „Nem tudom.” és a „Majd meglátjuk!”. Lehet, hogy most még nem fogalmazza meg, de később kikristályosodik benne, hogy ez volt az az időszak, amikor, alig tapinthatóan ugyan, de állandó feszültség, egy minden területet érintő bizonytalanság lebegett a levegőben. Megmérgezve a legegyszerűbb szándékokat is.

Én arra fogok emlékezni, hogy ez volt az az év, amikor kiestünk a ritmusunkból. A megszokott keretek eltűntek, és mintha a mindennapjainkat vízágyon lépkedve éltük volna. Állandó félelem kúszott a legbiztosabbnak tűnő életekbe is. Ha nem a betegségtől, akkor a járvány okozta hullámveréstől. Kevés szerencsés adatik ma a Földön, aki ezt vagy így, vagy úgy, de ne érezte volna a saját bőrén. Ugyanakkor azt is hozzáteszem majd, hogy ez volt az az év, amikor rátaláltam egy másik ritmusra, mert rá kellett találjak. Nem volt más választásom. Ahogy a tavasz múlt, és egyre világosabbá vált, hogy színpadra műsorvezetőként augusztus közepénél hamarabb nem nagyon állok, átállítottam magam. OK, ezt dobta az élet, pénzt ugyan nemigen keresek, de munkám attól van. Már egy ideje amúgy is igyekszem kilépni a komfortzónámból, így hát ismerős volt az újratervezés újratervezése. Más kiutat ugyanis nem látok, láttam ebből a helyzetből: csak előre. Új utakat találni, új terveket szőni.

Az új tervek egy része kudarcba fulladt, más része már ősszel elindult, ha a beteljesedésre várni is kell még. Merem remélni, hogy a többi, még csak ötlet, füzetbe írt gondolat közül is megvalósul jó néhány a következő időszakban. Nem is remélem, tudom, hiszem.

Mert számomra ez az egyik legfontosabb leckéje 2020-nak: meg kellett tanulnom (újra) hinni magamban, meg kellett tanulnom más szemmel tekinteni magamra. Meg kellett találnom azt a gyönyörű ösvényt, amely a sziklák és a burjánzó növényzet között megbújó, örök időktől ott létező belső erőforrásomhoz vezet.

Ezzel a régi-új hittel felvértezve próbálok tekinteni a jövőre is: igaz, hogy 2020-ban kevesebb önfeledt pillanatot élhettünk meg, hogy sokat veszítettünk minden fronton, de a nevetést, a jó szándékot, a segíteni akarást, az összefogás erejét nem lehet megsemmisíteni, eltörölni.

Miközben írtam, észre se vettem, hogy zömében múlt időben írom a soraimat 2020-ról… Igen, kicsit leírtam már az évet. Elengedtem. Legalábbis igyekszem letenni terheit. Nem szeretném ezt a hátralévő néhány hetet a félelemnek szentelni. Inkább annak, ami örömmel tölt el. Ami igazán tölt. Jókat főzni és enni. Jókat beszélgetni, akár a munkám részeként. Olyan emberekkel találkozni, akik hozzáadnak a napomhoz és nem elvesznek belőle. NŐ-nek érezni magam. Bárhol, bármikor. Táncolni. Azt sokat, nagyon sokat. Mezítláb, tornacipőben, magassarkúban.

Még egy sztorija biztosan lesz a fiamnak 2020-ból: az anyja időről időre félretolta a nappaliban az asztalt, felcsavarta a szőnyeget és kifulladásig táncolt. De nem volt egyedül: ugyanabban az órában más nők, más lakások nappalijában, netán a világ más országában ugyanígy tettek. Így földelődtünk és repültünk ebben az átkozott, nagyon várt, mélyrevivős és magasra emelős 2020-as évben.

Vágó Piros

/Fotó: Szapanyos Anett/